Azt hallottam, hogy augusztusban megjelent John McCole tűzoltó-hadnagy könyve. Amikor az év elején találkoztam vele New Yorkban, azt ígérte, hogy addigra befejezi. Ez a könyv a tavaly szeptember 11-én meghalt tűzoltókról szól, akiknek jelentős részét újdonsült barátom személyesen is ismerte. Ami nem csoda, elvégre ő is húsz éve tűzoltó. És kiképző, így sok tűzoltó az ő keze alól került ki.
Persze mindenre nem lehet felkészülni, vagy hogy pontosabbak legyünk, nem lehet kiképződni. Lehetetlen majd kétmillió tonna törmelék közül kimászni, vagy elviselni a forróságot. John McCole ilyen és hasonló mondatokkal emlékezett vissza a tavaly szeptemberi terrortámadásra. „Ők már az angyalok hadseregében katonáskodnak” – jutott eszembe a tűzoltóság kapuja mellett kifüggesztett tábla, miközben hallgattam a hadnagyot. Átéreztem, amit annak idején ő is: a szigorú fizikai törvényszerűségekkel szemben átélt tehetetlenséget, a társak elvesztése felett érzett bánatot.
„Az a tény, hogy szcientológus vagyok, sokat segít” – mondja a lánglovag. „A tragédia utáni időszakban a velem együtt dolgozó társaim fáradtságát enyhíteni tudtam, L. Ron Hubbard gondolatai pedig azóta is velem vannak, szellemi táplálékul szolgálnak.”
Nem tudom, hogy korábban milyen megbecsülést kaptak ezek az emberek, de az biztos, hogy szeptember 11. után az egész amerikai társadalom rokonszenve feléjük fordult. New Yorkban a középső sáv van kijelölve a tűzoltóautók számára. Ha valaki idetéved, utána sürgősen el is hagyja, akárcsak most, amikor John McCole kollégái szirénázva mennek el előttünk. A felém eső oldalon ülő sisakos férfi mosolyogva néz ki az ablakon, hüvelyk ujját az ég felé tartva kacsint egyet.
„Mindenki azt mondja, hogy az ikertoronynál történtek óta New York más lett. De hogyan lehet megfogalmazni ezt a változást egy évvel később?” – kérdezem egy magyar származású milliomostól egy felhőkarcoló legfelső emeletén található luxusapartmanjában.
„Lényegesen lassabb lett az élet azóta. Ma már senki sem gázol át a másikon. Nem mondom, hogy a szegénység és a nincstelenség eltűnt ebből a városból, de az emberek azért jobban odafigyelnek egymásra.”
Ez érzékelhető volt a Szcientológia önkéntes lelkészek között a terrorista katasztrófát követő hetekben is. Nagyon sok New York-i lelkész volt kint éjjel-nappal, és többen csatlakoztak hozzájuk az USA más államaiból és más országokból is.
„A mi munkánk a Föld globális jobbá tétele” – mondja Szepi, a törékeny magyar lány. Csinos a Szcientológia önkéntes lelkészek pólójában. Nem messze állunk a Ground Zérótól, az egykori tornyok hat emelet mély gödrétől. Távolabb, úgy ötszáz méterre, jól látható az egyik sugárúton keresztülívelő gyaloghíd.
„Szeptember 11-én csak odáig tudtunk eljutni – mutat a híd felé Szepi. – Álltunk a hatalmas porfelhő közepén, és a tornyok maradványainál tomboló tűzvész melegétől szakadt rólunk a veríték. Nem volt olyan szcientológus a környéken, aki ne jelent volna meg azonnal. Enyhítettük a fáradtságot, a tragédia okozta sokkokat, élelemmel, itallal szolgáltunk a mentésben résztvevőknek.”
Attól kezdve, hogy megszervezték az önkéntes lelkészek csapatait, százak dolgoztak napokig vagy hetekig – 800 közülük négy teljes héten át. Segítették a munkásokat étellel, eszközökkel és egy Szcientológia eljárással, amely „asszisztként” (gyors segély) ismeretes.
„Nem volt olyan New York-i hatóság, amely ne köszönte volna meg, amit tettünk ezért a városért” – mondja John Carmichael, a Szcientológia Egyház New York-i szervezetének vezetője. A dinamikus, örökké mosolygó, meghatározhatatlan korú egyházi vezető szavainak igazolására meg is mutatja az egyházalapító, L. Ron Hubbard életét és munkáját bemutató kiállítás tárlóiban a köszönőleveleket. Később vendégül lát minket, ahol alkalom nyílik egy hosszabb beszélgetésre is.
Az önkéntes lelkészek mögött álló Szcientológia Egyházról beszélgetünk, egy olyan vallásról, amely az USA-ban létezik a legrégebben. Arról kérdezem, hogy hogyan működik az Egyház ebben a társadalomban ,és mi a legnagyobb probléma az életében?
„Az Egyesült Államokban a vallásszabadság kérdésében mindenki egyformán toleráns, minden egyház egyenlő elbírálás alá esik” – válaszolja.
„De ez nem volt mindig így, ugye?” – kérdezem.
„Voltak nehezebb időszakaink, de mára ugyanolyan megbecsült egyház vagyunk az Államokban, mint a többi. Ennek egyik kézzelfogható bizonyítéka a teljes adómentesség. De számunkra az a legfontosabb, hogy hogyan tudunk megfelelni az elvárásoknak. Nemcsak a lakosság igényli a mi szolgáltatásainkat, hanem konkrét segítségnyújtásunkra a különböző kormányhivatalok is számítanak a bűnözők rehabilitációjában, a kábítószer elleni küzdelemben és az oktatás korszerűsítésében. És ezekben óriási szerephez jutnak önkéntes lelkészeink. Ők a mi válaszunk a szükséges munkaerőre ott kint, hogy hatékony segítséget nyújtsanak. Mint például Szepi, akit Ön is ismer. Ő a kábítószer elleni küzdelemből és az oktatásfejlesztésből veszi ki a részét. A kábítószer elleni küzdelem fontosságát nem kell elmagyaráznom, túlságosan is nyilvánvaló. Az oktatásról csak annyit, hogy a legfontosabb feladat megtanítani az embereket, hogy hogyan tanulmányozzanak és tanuljanak meg valamit úgy, hogy képesek legyenek alkalmazni is a tanultakat.”
Ahogy Carmichael elmagyarázta, ez csak néhány területe az önkéntes lelkészek tevékenységének. A szcientológusokkal beszélgetve azt éreztem, hogy van bennük egy bizonyos boldogság, béke és egyfajta szabadság, amely egy meghatározott célból fakad. Mint ahogy McCole tűzoltóhadnagyban is, aki annak alapján tud számítani az ésszerűségére, hogy azonnal a segítségére siet a tűzoltóinak, és tudja, hogy képes megváltoztatni a helyzetüket. Ennél semmi sem fontosabb a számára.
Marosi Antal
