2001. év eleje óta két kísérlet történt arra, hogy törvénymódosítást fogadtassanak el a Magyar Parlamentben azért, hogy különbséget tegyenek vallási felekezetek között, és hogy felhatalmazzák a kormányt arra, hogy némely vallásoknak adjon jogokat, de a többieknek ne adjon. A vallásszabadság korlátozására tett ilyen kísérletekkel a képviselők többsége hevesen szembeállt és elutasította azt.

Dr. Szikinger István, neves alkotmányjogász abból a szempontból elemzi a törvénymódosítási javaslatot, hogy alapfelvetése miért és hogyan sérti meg a vallásszabadságnak és egyenlõségnek a magyar alkotmányban biztosított alapvetõ garanciáit. Szakértõ elemzése létfontosságú ahhoz, hogy megértsük és foglalkozni tudjunk a vallásszabadságot törvényileg szabályozó ilyen kísérletekkel.

A vallási türelem a polgári átalakulás egyik legfőbb követelménye. Elismerése és biztosítékai pedig az alkotmányos demokráciák sarkkövét alkotják.

A Magyar Köztársaság Kormányának T 3621. számon benyújtott és 2001. áprilisában a parlament által leszavazott törvényjavaslata éppen ezt az értéket vette célba, nyíltan megkérdőjelezve a vallásszabadság lényegét, és eddig méltán kivívott rangját, tiszteletét. E javaslat, vagy bármilyen ehhez hasonló elfogadása esetén valóban véget érne a vallás állami türelme. A hit ismét közvetlenül hatalmi kérdéssé – és hatalmi eszközzé – válna, évszázadokkal visszavetvén hazánkat az emberi jogok fejlődéstörténetében.

Eltúlzottnak, vagy akár csak demagógiának is tűnhet a vészharang ilyen kongatása azok számára, akik elolvassák a törvényjavaslatot és annak indokolását. Különösen akkor, ha a hivatalos verziókat meghallgatják. E magyarázatok szerint semmi másról nincs ugyanis szó, mint országunk lelkiismereti és vallásszabadságát biztosító, elismerten liberális szellemű 1990. évi IV. törvényének a módosításáról, korszerűsítéséről. A logikájuk szerint bizonyos egyházak (és ezáltal azok tagjai) természetesen hátrányosabb helyzetbe kerülhetnének, de csupán társadalmi szerepükre tekintettel, kizárólag az államot illetően. Nem olyan nagy dolog ez.

De vajon nem ugyanilyen szemlélet ösztönözte a zsidótörvények megalkotását évtizedekkel ezelőtt Magyarországon? Senki nem vonta kétségbe a zsidók önazonosságát, a vallásgyakorlásuk módját a saját közösségükben. Csupán „társadalmi szerepükre” tekintettel, az államot illetően vezettek be némi megkülönböztetést. Ez az egyetemi hallgatók számának származás szerinti limitálásához vezetett. Ez igazságtalan volt ugyan, érveltek, de „még nem a világ vége”. Azután az is eljött. Méghozzá igen hamar.

Ilyen történelmi tapasztalat – nem is egyedüliként – alátámasztja a vallási törvénytervezetet illető súlyos aggodalmak jogosságát ma Magyarországon.

Egy lépés visszafelé

Az alkotmányos alapértékek bomlasztása egyenes úton vezet a diktatúrához, az embertelenséghez. Véleményem szerint ilyen megközelítésben, ennek tudatában kell szemlélni a törvényjavaslatban foglalt törekvéseket.

Az egyik ilyen törekvés a vallás törvényi meghatározása, mint igazi alapfeltétel, amit ez előtt a törvényjavaslat előtt nem tettek meg. A rendszerünk úgy működik most, hogy az egyházakba tömörült hívők felfogását veszi alapul a vallásokra vonatkozó törvény alkalmazója. De a javaslat szerint „vallásnak olyan világnézet minősül, mely természetfelettire irányuló, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartás- követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja”.

A javaslat előkészítésében és előterjesztésében közreműködők hangsúlyozták, hogy ők ezzel nem a vallásnak társadalmi, teológiai vagy filozófiai fogalmát kívánták megalkotni, hanem csupán az egyházként való nyilvántartásba vétel kétségtelenül közhatalmi mozzanatához kívántak támpontot adni. Ha tehát – a gondolatmenet folytatódik – a jövőben a bírónak döntenie kell a bejegyzésről, akkor rendelkezésére áll majd az a normaszöveg, amellyel a kérelmet szembesítheti, ezáltal pedig csak a jogbiztonság erősödik.

Ez lehet, hogy így is van. Csak az a baj, hogy a hívők felfogásának tisztelete helyett a jövőben egy, a különböző vallásokban járatlan bíró döntheti el, hogy jogosultak-e egyház alapítására a bejegyzést kezdeményező hívők.

Akárhogyan is tekintjük, mindenképpen alkotmánysértő visszalépésről van szó.

Az Alkotmánybíróság szerint alaptörvényünk „azt biztosítja, hogy a vallási közösségek – az egyesülési jog alapján létrehozható szervezeti for

mák mellett – szabad elhatározásuk szerint igénybe vehetik az állami jog által „egyház”-ként meghatározott jogi formát is. Az állam e jogintézménnyel van tekintettel az egyházak sajátosságaira, és teszi lehetővé, hogy a jogrendbe sajátos minőségükben illeszkedjenek. A vallási közösség az általa választott jogi szervezeti formának megfelelő jogállást nyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságait ennek keretei között érvényesítheti.” (4/1993. (II.12.) AB. határozat).

Az egyházként való létezés tehát alanyi jog, amelynek formai korlátai vannak ugyan, de semmiképpen nem engedhető meg az alapul szolgáló vallás tartalmának a bejegyzés előfeltételeként való vizsgálata.

Ugyanebben a határozatában egyértelműen rögzítette az Alkotmánybíróság azt is, hogy „az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik”.
A javaslat pontosan ezt ásta alá. „De a lelkiismeret és a vallás szabadságát nem éri sérelem” – tiltakoztak a javaslat szerzői és támogatói – „hiszen a hatalom továbbra sem akadályozhatja meg a törvényeket egyébként nem sértő szertartások lebonyolítását és a hitélet egyéb megnyilvánulásait”. Szerintük mindössze arról van szó, hogy a törvény értelmében vallásinak nem tekinthető közösség tagjai a hivatalosan egyházként ismert intézmény keretein kívül tehetik mindazt, amit a meghatározás szerinti vallás hívei a jog által szabályozott hagyományos szervezeti formában. Más szavakkal, ilyen érvek szerint, az el nem ismert vallások jogai nem sérülnének, mivel tagjait hitük megvallásában és elveinek követésében senki nem akadályozná, az egyéb kérdések pedig már nem tartoznak a vallásszabadság lényegéhez.

Tetszetős érvelés, csak éppen mélységesen hibás és veszélyes.

Például, a javaslat elfogadása esetén sem változtatta volna meg vagy érintette volna a gyülekezésről szóló 1989. évi III. törvény rendelkezéseit. Ezek a rendelkezések privilegizálják a törvényesen elismert egyházak és vallásfelekezetek területén szervezett vallási szertartásokat, rendezvényeket és körmeneteket. Logikus tehát, hogy a be nem jegyzett vallási közösségek ténylegesen kívül rekednének a kedvezményezett körön, ki lennének szolgáltatva a hatóságok akaratának, netán önkényének.

Éppen ezért veszélyes – nem csupán a vallásszabadságra, de az egész alkotmányos értékrendre is – a vallás ilyenként való elismerésének a jogalkalmazóra való rábízása. Erről van szó, semmi másról.

Meg nem határozott jogi fogalmak

A vallás látszólag gondosan kimunkált definíciója a T 3621. számú törvényjavaslatban olyan határozatlan jogfogalmakkal van tele, amelyek részben nyitottságuk, részben pedig ideológiai feltételezettségük miatt csak arra alkalmasak, hogy a közhatalom képviseloinek világnézete vegye át a hívők közösségének a saját vallásuk minőségére vonatkozó felfogását. Ha ugyanis „természetfelettirol” beszélünk, például, akkor feltételezzük a „természet” általunk vallott elfogadását, holott az nyilvánvalóan eltérhet az egyes vallásokban.

Hasonló a helyzet a „valóság egészével”, ahogy azt a törvényjavaslat vallás-meghatározása leírja, ami szintén mást jelent egy materialista és egy idealista számára.

A kifejtettek alapján megállapítható, hogy a vallás fogalmának látszólag ártalmatlan, jogalkalmazási, értelmezési célokat szolgáló meghatározása valójában a legsúlyosabb önkény veszélyét hordozza. Nem szükségképpen eredményezi azt, de ha a módosítás életbe lépett volna, minden a közhatalmon és annak képviselőin múlna. A garantált szabadság helyébe a kiszolgáltatottság lépne. Az emberek egyes csoportjait hitük miatt zárnák ki a vallásszabadsághoz az Alkotmánybíróság által is megerősítetten tartozó alanyi jog: az egyházalapítás és az egyház kebelén belüli hitélet lehetőségéből. Márpedig az egyének és közösségek ilyen megkülönböztetése diszkriminatív, hiszen sérti az egyenlő emberi méltóságból fakadó jogot a vallás saját választású szervezeti formában való gyakorlására.

Nem szorul mély indokolásra, hogy a javaslat a vallási közösségek megosztását és az egyes felekezetek hátrányos megkülönböztetését célozta. A most hatályos törvényi rendelkezés szerint „az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik”. A javaslat megváltoztatni szándékozott ezt a világos szabályt, és a következő előírással váltotta volna fel: „Az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik. Törvény az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek vonatkozásában eltérően is rendelkezhet.” Nyílt beszéd ez, csak éppen alkotmányosan elfogadhatatlan.

A fenti szabály pedig további megkülönböztetéseket tett volna lehetővé, természetesen nem önmagában a hitéletre, hanem a vallási közösségek társadalmi szerepére vonatkozóan. A szabály indokolása azt állította, hogy az Alkot- mánybíróság lényegében egy ugyanolyan tartalmú álláspontot alakított ki, mint a törvénytervezet. Eszerint a társadalmi szerepen alapuló különbségtételt az Alkotmánybíróság nem ítélte alkotmányellenesnek.

Ez azonban egyszerûen nem igaz. A már hivatkozott 4/1993. (II.12.) AB. határozat azt mondja ki, hogy az egyházak egyenlőkként való kezelése nem zárja ki tényleges társadalmi szerepük figyelembevételét. Az eltérések és sajátosságok kizárólag az egyenjogúság, sőt: az ezen túlmutató egyenlőkkénti kezelés mellett vehetők számításba. A határozathoz képest enyhén szólva is „csúsztatás”, valójában durva hamisítás éppen az Alkotmánybíróságra hivatkozni az egyenjogúság és az egyenlőkként való kezelés megszüntetésének megokolásaként.

A javaslat cinizmusa abban állt, hogy az egyházakat társadalmi szerepükre tekintettel, tehát külső létfeltételeik terén lehetett volna megkülönböztetni. Gyakorlati példa lenne a kisebb egyházak kirekesztése bizonyos adókedvezményekből, az adózók által meghatározott juttatás lehetőségéből. Ilyen körülmények között, egy eleve igazságtalan versenyhelyzetben a „kicsik” éppen azért nem fogják tudni növelni társadalmi szerepüket, mert eleve hátránnyal indulnak.

Erre tekintettel azután újabb korlátozásokat vezetnének be velük szemben, és mintegy önigazolásként a társadalmi szerepük csekély voltát hangsúlyoznák. Ördögi kör ez, amelyben a közhatalom által támogatott „nagyok” szándékuktól függetlenül is monopolhelyzetbe jutnának az emberek megnyeréséért folytatott versengésben.

Nem politikai ügy

Alkotmányjogilag nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy alaptörvényünk 60.§-ának (4) bekezdése szerint a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyûlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. A javasolt módosítás ezt a korlátozást feloldaná, mivel a minősített többségre vonatkozó előírást már nem tartalmazza a vallási közösségek egyenlőség elvétől eltérő szabályozását illetően. A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény önmagában továbbra is maradna kétharmados, arról azonban nincs szó, hogy ugyanezt a követelményt alkalmaznák az egyes vallási közösségek szabályozására. Így azután a vallásszabadság alapjogi kiváltságai minden további nélkül megszüntethetők lennének.

Igen bölcs iránymutatást adott az Európa Tanács, amikor több dokumentumban óvta tagjait a vallásszabadságot érintő problémáknak törvényalkotás útján való megoldásától. (Ez konkrétan az úgynevezett szektákkal kapcsolatban lett kimondva, de a dolog általános tanulságának levonásához nem kell túl sokat gondolkodni). A szervezet rámutatott arra, hogy az ilyen törekvések alapvető jogok csorbítását eredményezhetik. Ugyancsak hangsúlyozzák az Európa Tanács dokumentumai, hogy az egyházak közötti egyenlőséget lehetőségek (pl. a médiához való hozzáférés) kiegyensúlyozása útján elő kell segíteni, óvakodva a kisebb közösségek elszigetelését célzó lépésektől.

A vallás kérdései egyszerûen nem a politikusokra tartoznak. Ez az, amit az európai ajánlások fogalmaznak meg. Jó volna tanulni belőlük. Nem azért, mert ők mondják, hanem azért, mert igazuk van.