Kevés fontosabb dolog van testi és lelki egészségünknél. De vajon mi az oka, hogy manapság egyre szaporodnak a „mentális betegségek” kategóriái? Vajon tényleg e betegségek járványszerű terjedésével van dolgunk, esetleg a tudomány vágtató iramú fejlődésének vagyunk tanúi – vagy olyan, szándékolt folyamat húzódik meg a háttérben, amely anyagi haszon reményében hosszú távon mindannyiunk szellemi épségét veszélyezteti? A tét nem kicsi – érdemes körbejárni a kérdést.
Mindannyian éltük már át egy szeretett személy elvesztését. Mindannyiunknak voltak rosszabb időszakai az életben, amikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy szerettük volna. Mind éltünk már meg szorongást egy aggasztó helyzet miatt, szégyent egy megalázó helyzet okán, vagy dühöt egy felkavaró konfliktus miatt. Vajon ezek nem normális emberi reakciók az élet nehézségeire?
Volt idő, amikor senki nem kérdőjelezte volna meg, hogy ezek csupán az élet megpróbáltatásaira adott emberi válaszreakciók. Hiszen az élet zajlik – és nem mindig minden megy úgy, ahogy kellene. A 20. század közepe táján azonban furcsa – és sok szempontból rejtett – folyamat indult meg, amelynek eredményeképpen ma egyre több emberi problémát minősítenek át „mentális betegséggé”.
A pszichiátriai intézetekben (vagy akkori elnevezéssel inkább tébolydákban) már a 19. század végétől használtak tudatmódosító szereket arra történő – sikertelen – erőfeszítésként, hogy javulást idézzenek elő a mentális betegek állapotában. Így az intézeti páciensek gyógyszerezésére akkoriban előszeretettel használtak morfiumot, ópiumot, vagy később heroint, amelyek természetesen nem gyógyítottak meg senkit, ám a drogfüggők új generációját hozták létre. A 20. század első felében nagyszerű újításként kezdték használni a kokaint és az amfetamint – előbbi Sigmund Freud lelkes támogatása mellett jelentős kokainjárványt idézett elő Európában –, ám ezek is csak a függőségi statisztikák romlásához járultak hozzá.
Beindul a „csodaszeripar”
Az 1950-es években dobták piacra a Thorazine-t, az első olyan szintetikus szert, amelyet „csodaszerként” hirdettek a mentális betegek kezelésében. (Magyarországon Hibernal néven volt forgalomban.) A szerről véletlenül derült ki, hogy leállítja az ember mozgatóközpontját – így kiválóan alkalmas volt arra, hogy a nyugtalan vagy veszélyeztető állapotú pácienseket tompa mozdulatlanságra kényszerítse. A Thorazine használata – nem kis mértékben köszönhetően a szert támogató marketingkampánynak – olyan pénzügyi sikert jelentett a pszichiátria és a gyártó számára, amelyre addig nem volt példa.
Az már csak évekkel később, a szer széles körű elterjedése után került napvilágra, hogy a Thorazine szedése igen komoly problémákhoz vezet: kiválthatja például a tardív diszkinézia nevű idegrendszeri rendellenességet, vagyis olyan kényszermozgást, amikor a páciens izmai, végtagjai kontrollálhatatlanul ránganak vagy kényszeresen öltögeti a nyelvét. Ez azonban már nem állította meg a sikeresnek bizonyult gépezetet – Pandora szelencéje kinyílt. A Thorazine-t innentől kezdve a sikeren felbuzdulva egyre újabbak követték, kilépve a pszichiátriai intézetek falai közül, és a társadalom egyre szélesebb rétegeit célozva meg.
Ahhoz azonban, hogy az egyre újabb tudatmódosító szerekhez vásárlóközönség is rendelkezésre álljon, meg kellett teremteni e szerek egyre bővülő piacát. Ehhez kiváló eszköznek bizonyult a pszichiátria diagnosztikai kézikönyve, a DSM, amelynek egyre újabb kiadásaiban a pszichiátriai „betegségek” száma folyamatosan bővült. A DSM 1952-es első kiadása, amely 130 oldalon 112 mentális betegséget listázott, az 1994-es negyedik kiadásra vaskos kézikönyvvé nőtte ki magát: 886 oldalán már 374 pszichiátriai diagnózis került felsorolásra. Mindez az ezekre felírható pszichiátriai szerek számának robbanásszerű növekedésével járt.
Van egy kis bibi
Történt ez annak ellenére, hogy valójában sosem sikerült valódi tudományos bizonyítékot találni az e diagnózisokat alátámasztó legfőbb pszichiátriai elméletre: hogy ezeket a „mentális betegségeket” az agy felborult kémiai egyensúlyzavara okozza, amelyet azután gyógyszerrel kell helyrebillenteni. Bár az évek során szerte a világon rengeteg olyan kutatás látott napvilágot, amely azt bizonygatta, hogy megtalálták az agy kémiai egyensúlyzavarát az egyes betegségekben, arról nemigen esett szó, hogy ezeket a gyakran manipulált tanulmányokat többségében olyan gyógyszergyártók szponzorálták, akik elsődlegesen érdekeltek voltak a „betegségekre” felírt szerek széles körű terjesztésében. Ha manapság valaki pszichiátriai diagnózist kap, a legkézenfekvőbb lépésnek kellene lennie, hogy mielőtt bármilyen gyógyszert írnak fel neki, először – a hagyományos orvosláshoz hasonlóan – laboratóriumi vizsgálatokkal kimutatják azt az elváltozást a páciensben, amelyet aztán a gyógyszerrel kijavítanak. Ilyen pedig sehol a világon nem történik a pszichiátriákon.
„A pszichiátriában nincsenek objektív vizsgálatok. Nincs vérvizsgálat. Nincs vizeletvizsgálat. Nincs szövettani vizsgálat. Nincs semmi, ami objektíven bizonyítaná, hogy lenne bármilyen élettani vagy kémiai elváltozás, ami a tüneteket okozza.”
– mondta Dr. Denise Kelley családorvos.
„A kémiai egyensúlyzavar jól hangzik”
– mondja a pszichiátria elméletéről Dr. Thomas Gott idegsebész.
„Tudományosnak hangzik, de ismereteink szerint nincs mód az egyensúly mérésére.”
Nem lévén tudományos bizonyíték az „agyi kémiai egyensúlyzavar” elméletre, az egyre újabb pszichiátriai rendellenességeket – melyeket csupán tüneteik, külső megnyilvánulásaik listázásával írtak le, semmit sem adva meg az okokról – a pszichiáterek többnyire többségi szavazással vették fel a „betegségek” egyre bővülő listájára. A jelenségről Dr. Julian Whitaker igazgató főorvos így nyilatkozott:
„»Ez betegség legyen, vagy sem?« Feltartják a kezüket. Mondjuk, van húsz ember a teremben, tizenkettő szavaz mellette, nyolc ellene – kész! Megvan a betegség. Erre mondja valaki, hogy ez tudomány.”
A tüneteket betegségnek elnevezni olyan, mintha a lázat kiáltanánk ki betegségnek, és csupán a lázcsillapítással törődnénk, figyelmen kívül hagyva a számos kiváltó okot, ami lázat okozhat.
Így ma már az élet számtalan emberi problémája minősül „pszichiátriai betegségnek”. Egy szerettünk elvesztése miatti bánat: súlyos depresszív zavar. A honvágy: különválási szorongásos zavar. A napfény hiánya miatti téli levertség: szezonális hangulati zavar, nőknél a menstruáció alatti érzelmi ingadozás pedig premenstruációs szorongásos zavar. A listát hosszan lehet folytatni. És mindre fel lehet írni valamilyen tudatmódosító pszichiátriai szert.
„A DSM igyekszik leegyszerűsíteni a dolgokat”
– mondta el Richard Landis klinikai pszichológus
„nagyon, a végletekig leegyszerűsítve látni őket, amihez a gyógyszergyáraknak könnyebb gyógyszert gyártaniuk. Az egész egyenletből mindössze a személy marad ki.”
A „járvány” – és ami mögötte van
1999. elején az Egyesült Államok egy félelmetes járvánnyal került szembe. „Elvörösödik, izzad, remeg, és még levegőt is alig kap”, mondták a hirdetések. „Képzelje el, hogy allergiás az emberekre…” A „betegség” a szociális szorongásos zavar (angol rövidítés: SAD) volt. Azt állították, hogy az USA lakosainak 13,3%-a szenved benne, további információért pedig az olvasót egy, a betegséggel foglalkozó szervezethez irányították. Azt viszont elhallgatták az emberek elől, hogy a szervezetet és a kampányt egy olyan közönségkapcsolati reklámcég csinálta, amelyet egy gyógyszergyár bérelt fel.
Még ugyanabban az évben, mialatt a kampány millióknak hozta tudomására ezt a korábban ismeretlen „betegséget”, a Paxil lett az első gyógyszer, amelyet a gyógyszerhatóság elfogadott a szociális szorongásos zavarra. (Magyarországon jelenleg Paretin, Parogen, Paroxat, Paroxetin-Teva, Rexetin márkaneveken kapható, korábban pedig Apodepi és Seroxat néven volt forgalomban.) A Paxil reklámkampányának élére neves egyetemi pszichiátereket állítottak. Három éven belül a Paxil a saját kategóriájában a harmadik helyről az első helyre ugrott. A Paxil termékmenedzsere később így dicsekedett:
„Minden marketinges álma egy ismeretlen piac, amelyet azután kialakíthat. Ezt tudtuk megtenni a szociális szorongásos zavarral.”
Van egy találó szó, amely leírja ezt a jelenséget: betegségkereskedelem.
A gyermekek bipoláris zavara mint mentális rendellenesség még csak nem is szerepelt a DSM-ben, amikor Joseph Biederman harvardi pszichiáter olyan tanulmányokat adott ki, amelyek azt állították, hogy a gyerekek hangulatingadozása nem normális jelenség, hanem mentális betegség. Biederman betegségkereskedelmi kampánya működött. Egy tízéves időszak alatt 4000%-kal nőtt a bipoláris zavarral megbélyegzett gyerekek száma. Ám a szülők nem tudták, hogy Biederman munkáját 25 gyógyszergyár fizette. Hogy valójában mekkora is volt a befolyásuk, csak 2008-ban került napvilágra, amikor egy szenátusi kivizsgálás felfedte, hogy Biederman nem vallott be 1,6 millió dollár gyógyszeripari jövedelmet. Ám mindezeknek sajnos semmi hatása nem volt a pszichiátriára. A gyermekkori bipoláris zavar továbbra is széles körben elfogadott a pszichiátria berkeiben.
„Hogyan állapítható meg bipoláris zavar egy kétévesnél?”
– teszi fel a kérdést Dr. Michael Lesser pszichiáter.
„Hogyan állapítható meg bipoláris zavar bárkinél? Orvosi szempontból nem létezik olyan, hogy bipoláris zavar. A bipoláris zavar nem figyelhető meg a test sejtjein. Az ember nem lázasodik be, mintha tényleges testi betegsége lenne. Ez mindössze a viselkedés meghatározása, azaz valaki ott ült, és önkényesen eldöntötte, hogy ez a személy ebben a »betegségben« szenved.”
A „kényszeres vásárlási zavart” Dr. Jack Gorman pszichiáter népszerűsítette. Gorman előadásaiban egy akkori tanulmányt idézett, amely azt állította, hogy 20 millió amerikai szenvedhet ebben; ennek 90%-a nő. Azt viszont elhallgatta, hogy a tanulmányt a Forest Laboratories, az egyik ismert antidepresszáns gyártója pénzelte, és hogy legalább 13 gyógyszergyár fizetett neki konzultációért.
Az igazság az, hogy a pszichiátria diagnosztikai kézikönyvét alapul véve ma már szinte nincs is olyan ember, akire ne lenne ráhúzható legalább egy „mentális rendellenesség” címkéje a meglévőkből.
Lassan mindenki érintett…
Egy néhány évvel ezelőtti adat alapján, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) pszichiáterei szerint a világon 450 millióan szenvednek valamilyen mentális zavarban. Ez háromszor annyi, mint Tokió, New York, Los Angeles, London, Párizs, Mexikóváros, Mumbai, Milánó, Madrid, Torontó, Washington, Athén, Melbourne, Hong Kong, Szingapúr, Róma és Berlin lakosainak száma együttvéve. Vajon tényleg ennyien mentálisan betegek? Vagy a pszichiátriai gyógyszeripar marketinggépezete működik a háttérben nagy hatékonysággal?
„Ha néhány napon át olvasnánk a DSM-et, minden embert képesek lennénk diagnosztizálni, akit valaha is láttunk”
– jegyzi meg ironikusan Yvonne Noyes-Stevens pszichológus.
„A diagnózis után pedig jön a kezelés.”
Mindeközben a DSM-ben szereplő diagnózisokra felírt pszichiátriai szerek a becslések szerint évente több mint 700 000 súlyos reakciót és 42 ezer ember halálát okozzák a világon. Ez a Hódmezővásárhely lakosságának megfelelő számú ember azért veszti életét minden évben, mert a segítség nevében olyan tudatmódosító szereket írnak fel nekik, amelyek szedése végül az életükbe kerül.
Mindez elkerülhető lenne egy olyan mentális egészségügyi rendszer kiépítésével, amely:
– nem kémiai alapon közelítené meg az emberek lelki problémáit,
– a mentális nehézségek valódi okainak felkutatására helyezné a hangsúlyt,
– nem a pénz motiválná művelőinek nagy részét,
– nem a tekintélyelvűség vezérelné, hanem a valódi tudományos eredmények.
Ilyen alapon működtetett elmeegészségügyi központokra számos példa van a világban, ha szigetszerűen fellelhetők is, és nem is kapnak akkora médiahátszelet, mint a mai vezető pszichiáterek sokszor félrevezető nyilatkozatai. Ha azonban bármely egészségügyi vezetésnek az lenne a célja, hogy valódi mentális egészségügyet biztosítson a rászorulóknak, ez lenne az az irány, amely felé indulni kellene. Ez sokkal inkább szándék, mintsem pénz kérdése.
Ez a cikk a Tébolymarketing című, nagyon alapos munkával elkészített nemzetközi dokumentumfilm alapján íródott. A díjnyertes dokumentumfilm minden részletében körüljárja a fenti témát, és külön fejezetet szentel az észszerű megoldási lehetőségeknek a mentális egészségügy terén. A teljes film ezen a linken tekinthető meg:
