A pszichiátriák börtönökre emlékeztetik a kezeléseken átesett embereket, gyakran öngyilkos hajlamokkal hagyják el a kórházakat és rettegnek a visszatéréstől – tárta fel két pszichiátriai szakember egy nemrég megjelent cikkben. A doktorok megoldást is javasolnak a helyzetre, ami helyreállíthatná az emberek egészségügyi ellátásba vetett hitét.

A JAMA Health Forum nevű amerikai szaklapban jelent meg Morgan Shields pszichiátriai kutató és Rinad Beidas pszichiáter professzor legújabb cikke, melyben leplezetlen őszinteséggel bírálják az amerikai pszichiátriai ellátást:

„Az Egyesült Államok mentális egészségügyi ellátórendszere, különösen a fekvőbeteg-pszichiátria, amely a legnagyobb szükségben lévő embereket szolgálja ki, csődöt mondott.”

Folyamatos munkájuk során elárasztották őket az ehhez hasonló kijelentések:

„A legutóbbi kórházi kezelésemet inkább börtönnek éreztem, mint a gyógyulás helyszínének.”
„Jelenleg rettegek a kórházaktól, és fogalmam sincs, hogyan kaphatnék segítséget, ha szükségem van rá. Csak csendben maradok és elszigetelem magam.”
„Nem voltak öngyilkossági hajlamaim, amikor felvettek erre az osztályra, viszont már lettek, mire kiszabadultam.”

Kutatási statisztikák szerint akár százszorosára is nőhet az öngyilkossági arány a pszichiátriai fekvőbeteg kezelést követően azok között, akikre korábban ez nem volt jellemző.

„A fekvőbeteg-pszichiátriában a betegek és a személyzet között szélsőséges hatalmi egyenlőtlenségek vannak, amik a fegyházakra jellemző felépítés velejárói. A betegeket akaratukon kívül beutalhatják (vagy ezzel fenyegetik őket), ami egyedülálló módon korlátozza a választási lehetőségeiket. A betegek és a családtagok nem férhetnek hozzá az ellátás minőségére vonatkozó információkhoz, és nem használhatják fel a rendelkezésre álló adatokat az intézmények kiválasztásához az ellátás sürgősségi jellege és a betegek nevében eljáró számos szereplő (pl. rendőrség, bíróságok, orvosok) miatt is. E kiszolgáltatottságot súlyosbítja, hogy a családtagok és barátok gyakran nem lehetnek ott a betegek mellett, hogy megfigyelhessék és képviselhessék az érdekeiket. Ezenkívül a betegek a kórházi kezelés alatt nem feltétlenül képesek a jogaik megvédésére, tekintettel állapotukra, a szavahihetőség vélt hiányára vagy a büntetéstől való félelemre.”

Shields és Beidas amellett érvelnek, hogy a fekvőbeteg-pszichiátriai ellátórendszereknek be kellene vezetniük az úgynevezett betegközpontú ellátás (PCC) elveit, hogy elkerüljék azokat az ártalmakat, amelyeket ezek a rendszerek jelenleg a betegeknek okoznak.

A szerzők kifejtik, hogy a betegközpontú ellátás bevezetése elejét vehetné a kényszerkezelések traumatikus hatásainak a betegekre nézve, például a fogvatartás érzését, a rettegést a kórházba való visszatéréstől, és a bánásmód miatt kialakult öngyilkossági hajlamot. Emellett kisebb eséllyel fordulhatna elő, hogy a betegek újra meg újra gondozásba kerülnek a pszichiátriákon. A betegközpontú ellátásban a jelenlegi kényszerintézkedéseken alapuló rendszerrel szemben minden döntést a beteggel közösen hoznak a kezeléseket illetően, bevonva a családokat is. Ez a megközelítés a fizikai és szellemi jólétet, kényelmet helyezi előtérbe, egy olyan környezetet teremtve, amely tényleg alkalmas a mentális problémákból való felgyógyulásra.

A cikk rámutat arra, hogy várhatóan sokkal jobb eredményei lehetnének a pszichiátriai kezeléseknek, ha a betegek tapasztalatainak javítására koncentrálnának ahelyett, hogy a „saját biztonságuk érdekében” lekötöznék és ájultra gyógyszereznék őket.

Bár az említett cikk az amerikai állapotokat mutatja be, Magyarországon sem sokkal különbek a pszichiátriai kezeltek visszajelzései.

„Az ápolók [a pszichiátrián] amúgy korlátlan hatalommal rendelkező, élet-halál urai, öblös torokhangon ordítoznak, zsidóznak, káromkodnak, valódi smasszerként viselkednek annak tudatában, hogy bármit megtehetnek, hiszen ők maguk is »áldozatok«. Hivatásuk áldozatai.”

– írta korábban egy szociológusnő, aki hat napot töltött egy „kiemeltnek” számító budapesti pszichiátrián.

Egy húszas éveiben járó nő így élte meg a pszichiátriai kényszerkezelését:

„Azt kell, hogy mondjam, a zárt osztály a legrosszabb hely a világon, rosszabb, mint a börtönök, mert tudtommal ott még csak véletlenül sem kötözik ki az embereket, pedig azok között sok a közveszélyes bűnöző. Ott még az is megőrül, akinek egyébként nem lenne különösebb baja.”

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű jogvédő szervezet magyarországi csoportja szerint általános jellemzője a pszichiátriai kezeléseknek, hogy a betegek lelki traumákat szenvednek az őket ért megalázó bánásmód miatt, miközben a tényleges „kezelés” mindössze a tudatmódosító szerek adagolásában és különféle kényszerintézkedésekben merül ki.

A pszichiátriai ellátás ezek fényében mindenképpen változtatásra szorul. A pszichiátriai kezeltek a szervezet szerint túlnyomórészt közel sem dühöngő őrültek, csak mentális válságban szenvedő hétköznapi emberek, akiket a jelenlegi ellátórendszer sokkal inkább csapdába ejt és mégjobban megsebez, mintsem meggyógyít.