1945. január 27-e drámai események napja volt: ezen a napon szabadították fel ugyanis a szövetséges csapatok az auschwitzi koncentrációs tábort, amely később a horror és az emberiség ellen elkövethető bűnök szimbólumává vált. 2005 óta pedig az ENSZ közgyűlése jóvoltából ezt a napot – január 27-ét – a holokauszt nemzetközi emléknapjaként tartjuk számon.
Sok minden ismert és köztudott a holokausztról és annak hátteréről. De ezeken túl vajon tudjuk-e, kik és mikor alkották meg valójában ezt a gonosz ideológiát? Tudjuk-e, hogy a nácik még sehol sem voltak a történelem színpadán, amikor e világnézet már elkezdett teret nyerni a társadalomban? Ha mélyebben benézünk a függöny mögé, bizony dermesztő kép rajzolódik ki a holokauszt gyökereiről – amelynek hajtásai, ha sokszor rejtettebben is, a mai napig burjánzanak társadalmunkban, a zsidóságon túl sokkal szélesebb társadalmi rétegeket ölelve fel.
A pusztító ideológia születése
A kezdetek megismeréséhez vissza kell nyúlnunk egészen a 19. század végéig.
1883-ban Francis Galton angol pszichológus alkotta meg az „eugenika” szót – a kifejezés „jó állományt” vagy „jó géneket” jelent. A materialista alapokon nyugvó eugenika alapgondolatát az jelentette, hogy csak azok szaporodását szabad megengedni, akik arra érdemesek, a „rossz állomány” szaporodását pedig meg kell akadályozni. Ez a tudománynak álcázott pusztító ideológia a 19. század végén, 20. század elején széles körben terjedt az egész világon. 1896-ban az Egyesült Államok Connecticut államában például olyan törvényt léptettek életbe, amely megtiltotta az „őrülteknek” a házasságot; más államokban 1000 dolláros pénzbüntetéssel vagy 5 évig terjedő börtönnel fenyegették a mentális betegeket, ha megházasodnak. Számos országban kezdték el bevezetni a kényszersterilizációt, hogy megakadályozzák az „érdemtelen” emberek szaporodását.
Németországban Dr. Alfred Plötz vezette be az eugenikát 1895-ben, egyszersmind megalkotta a „fajhigiénia” szót. 1905-ben ő és sógora, Ernst Rüdin pszichiáter megalapították a Német Fajhigiénés Társaságot. (Vegyük észre: 1905-öt írunk, nemhogy a második, de még az első világháború sem történt meg!). 1932-re Plötz fajtisztasági elméleteit mindenütt tanították a német egyetemeken. A Hitler által tanulmányozott anyagok között fontos szerepet játszott Plötz munkássága, illetve a német genetikus, Fritz Lenz könyve, Az emberi genetika és a fajhigiénia alapjai címmel. Plötz 1936-ban átvette a Göthe-érmet, amely a tudományos eredményekért elnyerhető legnagyobb elismerés volt Németországban. Ernst Rüdin a témában így nyilatkozott:
„A fajhigiénia jelentősége nem vált nyilvánvalóvá minden tájékozott német számára Adolf Hitler politikai tevékenységéig, és csak az ő munkássága alatt vált valóra 30 éves álmunk, hogy a fajhigiéniát a gyakorlatba átültessük”.
1933-ra a német pszichiáterek mintegy 40%-a csatlakozott az SS-hez – nem azért, mert kényszerítették őket, hanem mert nézeteik olyannyira hasonlóak voltak.
Nyomorék gyermekek és mentális betegek a célpontban
1939. augusztus 18-án, két héttel Lengyelország lerohanása előtt, egy bizottság elkészítette az összes nyomorék gyermek meggyilkolásáról szóló tervet; a pszichiáterek és az orvosok gyakorlatilag felhatalmazást kaptak, hogy „kegyes halálban” részesíthessék a pácienseket. Ugyanazon év októberére megérkeztek az első hivatalos, felnőttekre vonatkozó eutanázia-kérelmek is a pszichiátriai intézetekbe, ahol 48 pszichiáter értékelte azokat és döntötte el, hogy kit kell megölni. Az első elgázosítási próbát 1940 januárjában végezték a Brandenburgi Intézetben. Ennek során húsz embert öltek meg úgy, hogy a pszichiáterek és az ápolók figyelték a folyamatot. Ezt követően számos más városban hoztak létre intézeteket ugyanezzel a céllal. Az eutanázia-műveleteket a berlini Tiergartenstrasse 4-ből irányították, innen eredt a művelet kódneve: T4.
Összességében mintegy 300 ezer „mentális beteg” személy, a német mentális betegek 94%-a halt meg a pszichiáterek kezei közt. Ezután az eutanázia-programot kiterjesztették a zsidókra, a cigányokra, bizonyos vallási kisebbségekre, és minden olyan csoportra, akikről a döntéshozók úgy ítélték, hogy „érdemtelenek az életre”. A többi pedig sajnos már jól ismert.
A nürnbergi per eredménye
Mindezek ellenére a nürnbergi per során mindössze 23 orvost helyeztek vád alá, csupán 16-ról tudták bizonyítani, hogy emberiség elleni bűntetteket követtek el, és közöttük mindössze öt volt pszichiáter. A holokauszt ideológiai alapját kitervelő és abban közreműködő pszichiáterek közül a legtöbben a háború után visszatértek a pszichiátriai gyakorlatban betöltött magas beosztásaikba. A Pennsylvania Egyetem Orvosetikai Bizottságának elnöke, Arthur Caplan így nyilatkozott:
„A leggátlástalanabb pszichiátriai eugenikusok egy része egyszerűen visszatért korábbi pozíciójába, vagy Németországban, vagy néha az Egyesült Államokban”.
És mivel ezeket a pszichiátereket soha nem azonosították és nem állították bíróság elé, továbbra is terjesztették az eugenika elméleteit szerte a világon, aminek következményeit a mai napig érzékelhetjük.
A német pszichiátria bűneinek feltárása
Fontos változás történt a 90-es évek elején, amikor az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért (CCHR) nemzetközi emberjogi szervezet (mely kifejezetten a pszichiátriai jogsértések feltárására szakosodott) németországi tagszervezete kutatásba kezdett, hogy feltárja az összes, holokauszthoz köthető pszichiátriai szálat. Ennek a rendkívüli alapossággal végzett kutatásnak az eredménye lett az a könyv, amely Az emberek Hitler mögött címmel jelent meg 1994-ben. A könyv óriási felbolydulást okozott Németországban, hiszen először került napvilágra teljes részletességgel, hogy kik voltak a náci ideológia és a holokauszt alapjainak kitervelői. Ugyanerről a témáról néhány évvel ezelőtt egy dokumentumfilm is készült, A rettegés kora címmel, mely legfőképp szintén a német kutatási eredményekre támaszkodott.
A bizonyítékok odáig tornyosultak, hogy a német pszichiátria vezetői végül kénytelenek voltak elismerni korabeli kollégáik felelősségét. 2010-ben a Német Pszichiátriai és Pszichoterápiás Szövetség elnöke, Frank Schneider professzor egy, a témáról szóló hosszabb, nyilvános beszéde részeként a következőt mondta el:
„A nácizmus idején a pszichiáterek megvetést mutattak embertársaik irányában. Hazudtak a gondjukra bízott pácienseiknek, és megtévesztették őket és családjaikat. Sterilizációra kényszerítették őket, megszervezték a halálukat, és még saját maguk is követtek el gyilkosságokat. … Kötelességem őszinte bocsánatkérésünket kifejezni – ha megkésve is – ezekért az igazságtalanságokért, melyeket a német társaságok és pszichiátereik kezében szenvedtek el.”
(A vallomásról készült filmfelvétel szerepel a fent említett dokumentumfilmben.)
A náci ideológia fennmaradása és továbbterjedése
A náci birodalom bukásával az eugenika nem veszett ki a világból. Jó példa erre a dél-afrikai apartheid rendszer, amelynek kapcsolódási pontja, hogy az akkori dél-afrikai miniszterelnök, Dr. Hendrik Verwoerd – aki tulajdonképpen az apartheidet fenntartotta országában –, pszichológushallgatóként a náci Németországban tanult eugenikát az 1920-as években, a Lipcsei Egyetemen.
De felidézhetjük a délszláv háborút is a 90-es évekből, mely azzal indult, hogy Jovan Raskovics szerb pszichiáter azt mondta a szerbeknek: uralkodniuk kell a horvát és muszlim kisebbségen, mert ők pszichológiailag alsóbbrendűek. Nézetei szélesebb körű terjesztéséhez Raskovics megalakította a Szerb Demokratikus Pártot. Évekkel később így nyilatkozott:
„Én tettem meg az előkészületeket. Ha nem hoztam volna létre ezt az érzelmi túlfűtöttséget a szerb emberekben, nem történt volna semmi.”
Az ő ideológiáját vitte tovább tanítványa, Radovan Karadzsics pszichiáter, illetve később az ő páciense, Szlobodan Milosevics szerb miniszterelnök. Az eredményt itt is ismerjük: több mint 110 ezer ember halt meg, és másfélmilliót üldöztek el az otthonából.
Említhetjük azt is, hogy Európa számos országában, de leginkább Németországban manapság tömegével szakítanak el gyerekeket a családjuktól olyan pszichiátriai értékelésekre alapozva, amelyek gyökerei egyenesen a holokauszt pszichiátriai ideológiájáig vezetnek vissza.
Különös összecsengés, ha belegondolunk: a napjainkban használatos pszichiátriai módszerek és kezelések épp olyan lélek nélküli „állatként” kezelik az embert, mint annak idején az eugenika tanai, ahol a megoldást e „lélektelen lény” problémáira most a puszta kémiai és fizikai beavatkozások jelentik.
A holokauszt-emléknap módot nyújt az emlékezésre – de bőven van még tennivalónk, hogy e szégyenletes ideológia valóban a múlt homályába vesszen.
Dobos János
