Most vagyok 90 éves. Na de menjünk vissza 1941-be, Párizsba. Ez előtt tíz évvel egy zsidó családban születtem meg. Akkoriban a német hadsereg megszállta Franciaország északi felét az egy évvel korábbi vereség óta.

Anyám Párizsban született, apám pedig kétéves korában került oda. Anyám, aki mindig is előrelátó volt, 1941 nyarán átcsempészte édesapámat a németek által megszállt zóna és az úgynevezett szabad, déli zóna közötti demarkációs vonalon. Szeptemberben elkezdődött a tanév, és én visszamentem az iskolámba, a rue de Picpus-ba, ami Párizs tizenkettedik kerületében volt.

Nos, anyám, aki nagyon is tisztában volt azzal a veszéllyel, amelyet az első zsidóellenes diszkriminációs intézkedések jelentettek a családunkra nézve, gyorsan úgy döntött, hogy mindkettőnknek el kell hagynunk a megszállt övezetet.

Végül októberben titokban átkeltünk, hadd ne mondjam, mekkora veszélyben, a szabad zónába. Néhány a Lyon-i Haute Loire-ban töltött hét után, a Massif Centralban telepedtünk le, ahol a háború végéig biztonságban voltunk.

Engedjék meg azonban, hogy átugorjam a pontos részleteket, melyek képesek lennének egy egész regényt megtölteni.

Hol kellene keresnünk a válaszokat?

Akkoriban semmit sem tudtunk a holokausztról, és fogalmunk sem volt a haláltáborokba deportált zsidók millióinak sorsáról.

A háború után, amikor értesültem a nácik által lemészárolt zsidókról, nehéz volt számomra tétlenül várni. De mit tehetett volna egy tizenöt éves gyerek? Nem tudtam megváltoztatni a múltat, de a jövőt talán igen! Mit tehettem volna? Oroszország hatalmas árat fizetett Hitler bukásáért. Mégis, a kommunizmus alatti fényes jövő hamis ígéretei ellenére is sietett megerősíteni a gulágjait.

Vallás? Milyen vallás? Megmentettek néhány embert, amit talán megköszönhetnénk nekik, de valójában nem akadályoztak meg semmit. Az ember azonban még mindig hinni akart, és még mindig a szívében tartotta Jézust és az ő ígéretét, mint az isteni jutalomba vetett végső hitet. Zsidóként ott volt nekünk az Ószövetség. Megvolt a Tóra és a Talmud ősi bölcsessége is, amelyet bölcs és írástudó hívők vallottak Isten nevében. De ez nem akadályozta meg zsidók millióinak, köztük a saját családomnak a kiirtását.

A második világháború több tízmillió halálos áldozata arra késztetett, hogy ne adjam fel a reményt, és keressem a kiutat.

Nem igazán tudtam, hogy mit keresek, de azt tudtam, hogy keresem.

Az általam ismert vallásos szövegek azt az igényt elégítették ki, hogy az ember talán több a materialista eszméknél. Bár vigaszt nyújtottak a lelkemnek, de be kellett látnom, hogy nem állították meg a háborúkat és az öldöklést.

Aztán évekkel később, mérnöki diplomámmal a kezemben, az iparban dolgozva találkoztam a szcientológiával, amelyet a híres L. Ron Hubbard alapított. Mindig is úgy gondoltam, hogy volt valami meghatározhatatlan dolog bennem, ami vonzott hozzá. Emlékszem az első konferenciára, amelyen részt vettem. Olyan válaszokat kaptam, amelyek kielégítették a megértés iránti vágyamat, amelyet mérnökként folyamatosan éreztem. Azzal a gondolattal jöttem el, hogy ebbe az irányba kell tovább haladnom, mert az adatok és tények tengerében, amelyekkel az életben találkozom, megpillantottam egy olyan fényt, amely úgy tűnt, megnyitja számomra az utat a megértéshez. Így hát maradtam, és ez valóban megváltoztatta az életemet, a másokról alkotott képemet, beleértve a velük, a feleségemmel és a gyerekeimmel való kommunikációmat is. Ezt a keresést a mai napig folytatom a szcientológia segítségével. Egyre több igaz választ fedezek fel, olyan mérnöki válaszokat, amelyek megvilágítják az életemet.

Így a jövőmet annak szenteltem, hogy másoknak segítsek, ahogyan magamon is segítettem a szcientológián keresztül. Továbbra is erősíti a tudásvágyamat és mindenekelőtt azt, hogy megértsem és megértessem önmagamat. Ez pedig mind a közéletben, mind a magánéletemben megnyitja az ajtót a kölcsönös megértés, a kommunikáció és a béke jövője előtt, amire mindig is törekedtem.

Írta: Marc Bromberg
Forrás: europeantimes.news