Izgalmas és döbbenetes játékfilmet készített és tűzött műsorára a napokban az M5 tévécsatorna. Elsüllyesztve című filmjükben a Kádár-korszak politikai pszichiátriáját veszik górcső alá, annak minden torz vonásával és álszent ideológiájával. A dokumentarista jellegű játékfilm azonban, bár megrázó valósághűséggel mutatja be az elmeszociális otthonokba sokszor mondvacsinált okokkal bezártak gyötrelmes napjait, csupán vékony szeletét mutatja a teljes képnek. Valóban csak a kommunista időkben estek emberek áldozatul ilyesminek? Honnan ered a pszichiátriai kényszer, és valóban eltűnt-e napjainkra?

A félig dokumentum-, félig játékfilm egy ifjú hölgy, Szépvölgyi Aliz kálváriáját követi nyomon, aki 1969-ben munkahelyének közbenjárására került be elmeszociális otthonba, hogy azután ott évekig raboskodjon, miközben tanácsi lakása is odalett. Az ő történetére figyelt fel Hajnóczy Péter, aki később nagy port kavaró szociográfiát írt a nő hányattatásairól.

A film készítői szerint a magyar politikai pszichiátria a szovjet rendszer exportcikke, illetve hagyatéka. Ám a társadalom számára ilyen vagy olyan okból nemkívánatos emberek intézetbe süllyesztését nem a szovjetek találták ki. Annak gyökerei jóval messzebbre nyúlnak vissza.

Alapvetésül érdemes megjegyezni, hogy a személyes szabadság, a gondolatok és a vélemény szabadsága napjainkban – és már egy ideje – a legfontosabb emberi jogok közé tartozik. Ez persze nem volt mindig így; néhány száz évvel ezelőtt, amikor egyes társadalmakban a rabszolgatartás oly természetes volt, mint manapság a porszívó vagy a mobiltelefon, komoly megütközést keltett volna, ha valaki ilyen jogok hangoztatásával hozakodik elő. (Talán a bolondokházába is bezárták volna.) Sajnos az, hogy a rabszolgatartás mára hivatalosan megszűnt (vagy mondjuk úgy: törvény tiltja), nem jelenti azt, hogy e jogok mindenütt maradéktalanul érvényesülnek. Nem véletlenül jelentette ki Thomas Szasz, a magyar származású, világhírű pszichiáterprofesszor, hogy jelen társadalmunkban a pszichiátria az egyetlen intézmény, amely anélkül foszthat meg embereket a személyes szabadságuktól, hogy bármilyen bűncselekményt elkövettek volna.

 

A gyökerek

Néhány száz évvel ezelőtt, az első ilyen intézetek célja nem is a gyógyítás volt. De nem is elmegyógyintézetnek hívták őket: a tébolyda, bolondokháza sokkal találóbb elnevezések voltak. (A későbbi Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet is Magyar Királyi Országos Tébolyda néven futott 1868-as megnyitásakor.) Ezek az intézetek sokkal inkább szolgálták – a későbbi politikai pszichiátriához hasonlatosan – a társadalom számára valamely okból kellemetlen emberek elkülönítését, illetve eltüntetését, mintsem bármilyen gyógyító gyakorlatot.

Ez persze nem csoda, ha végigtekintünk az akkori „kezelések” arzenálján: korbácsolás, kényszerzubbony, betegek falhoz láncolása, hirtelen hideg vízbe ejtés, „Darwin-szék” – melyben az elmebeteget addig forgatták, míg a vér a szájából-füléből-orrából szivárogni nem kezdett. A pszichiáterek nem igazán brillíroztak a gyógymódok terén – kezeléseik sokkal inkább voltak alkalmasak pácienseik fizikai lehengerlésére.

Később aztán a módszerek finomodtak. Az első pszichiátriai szerek megjelenésével a fizikai lehengerlés eszközei kibővültek a kémiaival is; a hagyományos kényszerzubbony mellé belépett a kémiai kényszerzubbony használata. 1918-ban a pszichiátria egyik úttörője, a német Emil Kraepelin így határozta meg a pszichiátert:

„Abszolút hatalmú uralkodó, aki napjaink tudása által vezérelve képes az emberek életfeltételeibe könyörtelenül beavatkozni, és aki néhány évtized múltán bizonyosan eléri majd az elmebaj megfelelő mértékű csökkenését.”

A szovjetek színre lépnek

Nem véletlen, hogy a szovjet totalitarizmus oly könnyen talált szövetségesre és kiszolgálóra a pszichiátriában a 20. század közepén. És noha mindenfelé akadtak olyan pszichiáterek (Magyarországon is), akik a pártérdekek fölé helyezték betegeik érdekeit, és próbálták menteni a menthetőt, a rendszer könnyedén bedarálta azokat, akiknek véleménye eltért a hivatalostól.

A 70-es években az akkor 26 éves Mészáros Lajos, családja kilátástalan anyagi helyzete miatt, a rendszert kritizáló levelekkel bombázta a városi tanácsot. Amikor bevitték a megyei kapitányságra, és választás elé állították: a Kozma utcai börtön vagy a szombathelyi városi pszichiátria, ő az utóbbit választotta, gondolván, ott mégis jobb az ellátás. Az osztályon megint politikai nézeteiről faggatták, és amikor önérzetére hivatkozott, akkor kapta az első elektrosokkot. Aztán még vagy húszat. Miután kiengedték onnan, eltanácsolták a főiskoláról és a munkahelyéről; a bíróság ítéletét, mely szerint izgatás bűntettét követte el, hónapokkal a pszichiátriai kezelés után kapta meg. Eredeti terveit feladva előbb asztalosnak, majd postásnak állt. 1994-ben saját magának kézbesítette ki a bíróság végzését: a korábbi ítéletet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya alapján semmissé nyilvánították.

Persze ha valaki ehhez a témához nyúl – és nem az Elsüllyesztve című dokumentumfilm volt az első alkalom, hogy a politikai pszichiátria terítékre került a nyilvánosság előtt –, abbéli igyekezetében, hogy ne haragítsa magára napjaink pszichiátereit, rendszerint igyekszik sietve hangsúlyozni: mindez már a múlt, aminek csupán az árnya kísért, a mai pszichiátriákon ilyen már elképzelhetetlen.

Valóban ez a helyzet?

A múlt ma is kísért

Kétségtelen, hogy ma már az emberi jogokat és a vélemény szabadságát ennyire nyíltan semmibe vevő eljárások nemigen zajlanak. Ám a pszichiátria területe sajnos még ma sem mentes a kényszerkezeléstől, az erőltetett gyógyszerezéstől, a megalázó bánásmódtól – s ezek sokszor körmönfont módon, „a páciens saját érdekében” történnek. A helyzet az, hogy ma sincs egyértelmű határ elmebeteg és normális között – és ezt az önkényes vonalat a pszichiáter húzza meg.

Válás, gyermekelhelyezés, vagyoni vagy örökösödési vita: e mindennapos konfliktusok során elegendő, ha az egyik fél mondvacsinált okkal pszichiátriai beutalót szerez a másiknak, aki aztán eltölt néhány napot, esetleg egy-két hetet a pszichiátrián, legtöbbször akarata ellenére – és pszichiátriai múlttal a betegéletútjában máris hátránnyal indul neki a jogi csatározásnak, akár jogszerű volt pszichiátriai beutalása, akár nem.

Hogy ilyen esetek ma nem történhetnek meg? Bár így lenne.

Egy fogorvosnő és üzletember férje kényelmes jómódban élték életüket tágas budai házukban, apró gyermeküket nevelgetve. A családi idill akkor esett darabokra, amikor a férj összeszűrte a levet a bébiszitterrel – a feleség így már útban volt. Összeköttetései révén a férjnek nem volt nehéz elintéznie, hogy felesége kapjon egy beutalót a pszichiátriai klinikára. Az asszonyt három hétig „kezelték” bent, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy gyógyszerekkel tömték. A kórházból kikerülése után a nő azonnal hátránnyal indult a válóperben, a gyermekelhelyezés és a vagyonmegosztás tekintetében. Először úgy festett, mindkettő terén ki lesz semmizve – évekig tartó, kemény jogi küzdelem eredményeképpen helyezték el végül nála a gyermeket, és osztották meg a vagyont igazságosan.

A fogorvosnő esete sajnos távolról sem egyedi.

Nyelvbotlás…?

Az Elsüllyesztve című film, noha minden tekintetben a megrázó tények bemutatására törekedett, egy ponton azért mégis félresiklott a valóságtól, bár ez nem a készítők hibája. A filmben megszólaltatott pszichiáter, Németh Attila kijelenti:

„Azt már kimutatták, hogy minden pszichiátriai betegség hátterében az agy biokémiájának az elváltozása áll. És ezt a biokémiai rendellenességet, biokémiai egyensúlyzavart rendezzük akár gyógyszeres kezeléssel, akár elektrosokkal…”

Ez az agy kémiájával kapcsolatos elképzelés persze egybevág azzal, amit a többség is tudni vél: ha valakinek mentális problémája van, az agyával van baj. A helyzet azonban az, hogy épp 2022 nyarán látott napvilágot egy szakmai körökben igen nagy port felvert, átfogó tanulmány, melyet azzal kapcsolatban végeztek, hogy kiderüljön: a depressziót valóban az agy kémiájának felborulása okozza-e, ahogy azt évtizedek óta sulykolják a nagyközönségbe.

A brit kutatók által végzett széles körű, igen alapos vizsgálat megdöbbentő eredményre jutott. Kiderült ugyanis, hogy a régóta hangoztatott érvet, mely szerint a szerotonin nevű agyi hírvivőanyag egyensúlyának felborulása okozza a depressziót, valójában semmilyen hitelt érdemlő, tudományos eredmény nem támasztja alá. Más szóval: nincs tudományos bizonyíték az említett szerotonin-elméletre.

A kutatást vezető pszichiáterprofesszor, Joanna Moncrieff így nyilatkozott az eredményekkel kapcsolatban:

„A depresszió szerotonin-elmélete az egyik legbefolyásosabb és legtöbbet kutatott biológiai elmélet a depresszió eredetéről. Tanulmányunk azt mutatja, hogy ezt a nézetet nem támasztják alá tudományos bizonyítékok. Megkérdőjelezi az antidepresszánsok alkalmazásának alapját is.”

Ez azért kellemetlen hír, mert erre az elméletre alapozva emberek milliónak írtak fel antidepresszánsokat az elmúlt évtizedekben, a gyógyszergyárak pedig betegre keresték magukat e szerek eladásából.

„Ha a betegeknek ilyen félretájékoztatást adunk, az megakadályozza őket abban, hogy felelős döntést hozzanak, és ennek eredményeképpen sok millió ember szedett antidepresszánsokat vagy más, káros mellékhatásokkal járó pszichotróp [tudatmódosító] gyógyszereket, abban a tévhitben, hogy ezek »kijavítanak« valamilyen állapotot, ami egyszerűen nem is létezett” – fogalmazta meg a CCHR nevű nemzetközi emberjogi szervezet szóvivője a Pszichiátriai Világszövetség elnökének írt nyílt levelében.

A kényszertől megszabadulni ma már alapvető elvárás

Annak ellenére, hogy a kényszerített kezelések, a megalázó bánásmódok többé-kevésbé végigkísérik a pszichiátria egész történetét, mára olyan trendek nyernek egyre inkább teret, amelyek ezek végleges beszüntetését szorgalmazzák, szerte a világon.

2017-ben az ENSZ különleges referense, Dainius Pūras professzor tett közzé figyelemre méltó jelentést, mely komoly kritikai észrevételeket fogalmazott meg a jelenlegi pszichiátriai rendszerrel és kezelésekkel kapcsolatban.

„Most már egyértelmű bizonyítékok állnak rendelkezésre egy olyan rendszer kudarcáról, amely túlzott módon támaszkodik a mentális egészségügyi szolgáltatások orvosbiológiai modelljére, beleértve a tudatmódosító gyógyszerek elsődleges és eltúlzott használatát, és mégis, ezek a modellek továbbra is fennmaradnak”, írta a professzor.

„Ezen elképzelések állandósítják a megbélyegzést és megkülönböztetést, csakúgy, mint a kényszerítés gyakorlatát, amely széles körben elfogadott marad napjaink mentális egészségügyi rendszerében”, teszi hozzá. „Az atyáskodó és szélsőségesen gyógyszerközpontú elképzelések utat kell, hogy engedjenek a részvételen alapuló, pszichoszociális gondoskodásnak és támogatásnak a közösségben. Léteznek költséghatékony és sikeres lehetőségek, amelyeket mindenfelé a világon használnak már – ezeket csak előtérbe kell hozni és fenn kell tartani.”

2021 júniusában kiadott jelentésében az Egészségügyi Világszervezet (WHO) emelt szót a pszichiátriai kényszerkezelések ellen. A jelentés szerint e kényszerkezelések

„mindenütt elterjedtek, és egyre gyakrabban alkalmazzák őket a világ országaiban, dacára annak, hogy semmi sem bizonyítja azok előnyös kimenetelét, ellenben jelentős bizonyíték van arra, hogy fizikai és pszichológiai károkhoz, sőt halálhoz vezetnek”.

Ugyanakkor a kiadványban a WHO iránymutatással is szolgál az országok számára, azzal a céllal, hogy a jövőben a mindenkit megillető emberi jogokat szem előtt tartva alakítsák ki a mentális egészségügyi szolgáltatásokat.

2022-ben ismét a WHO tett kezdeményezést a pszichiátriai kényszer visszaszorítására, egy olyan online képzési anyag kibocsátásával, melyet nemcsak a szakmában dolgozók, de bármely érdeklődő ingyenesen elvégezhet. A képzési anyagok egészen az alapoktól indulva mutatják be a mentális problémákkal küzdő emberek világát, és rámutatnak azokra a kulcspontokra, amelyek előidézik és fenntartják az olyan jogsértő gyakorlatokat, mint a pszichiátriai kezeltek ágyhoz kötözése, leinjekciózása vagy bántalmazása. Sőt, ennél is többet tesz: konkrét megoldásokra tanít az ilyen helyzetek elkerülésére, és a betegek megfelelő módon – vagyis kényszerítések és bántalmazás nélkül – való kezelésére.

„Nem tisztességes dolog úgy tenni – írta Thomas Szasz professzor –, mintha a mentálisan betegek erőszakos kezelése okvetlenül segítene az illetőn, és hogy ha valaki nem alkalmaz ilyen kezelést, az azonos azzal, hogy megtagadja egy beteg embertől az egészségügyi ellátást. A történelemből megtanulhattuk, hogy óvakodjunk az olyan jótevőktől, akiknek jótéteményeihez nem tartozik hozzá a szabadság.”

Mindannyian örülhetünk, hogy a szovjet pszichiátria, illetve a valamikori szocialista országokba exportált módszertana ma már a múlté – az Elsüllyesztve című film méltó módon állít emléket a rendszer áldozatainak. Nem dőlhetünk azonban hátra tétlenül, amíg az akarat ellenére végrehajtott kezelések, a kényszerítések továbbra is oly jellemző sajátságát jelentik a mentális egészségügy rendszerének.

 

Szerző: Dobos János, az Állampolgári Biztottság az Emberi Jogokért Alapítvány elnöke

 

 

(A cikkben használt képek illusztrációk, többségük az Elsüllyesztve című doumentumfilmből részlet)