A szövetségi megfigyelés megszüntetése felveti a kérdést: milyen örökséget hagyott maga után az a hibás politika, amely évtizedeken át meghatározta az intézményi gyakorlatot. Az alábbiakban Massimo Introvigne professzor, olasz vallásszociológus írását közöljük, amelyet a BitterWinter.org oldalon publikált.

Évek óta sokan rámutatnak arra a különös ellentmondásra, amely a német valláspolitikát jellemzi: miközben Németország a precíz és következetes közigazgatásáról ismert, hosszú időn át fenntartott egy olyan megfigyelési programot, amely már régóta nem hozott érdemi eredményeket. Németország megbízhatósága gyakran lenyűgöző – elég a mérnöki teljesítményeire vagy a gondosan vezetett levéltáraira gondolni. Máskor azonban ez oda vezet, hogy bizonyos gyakorlatok szinte megmerevednek az időben. A Bundesamt für Verfassungsschutz (Alkotmányvédelmi Hivatal, Németország belbiztonsági hírszerző szolgálata) azon döntése, hogy csendben lezárja a Szcientológiára vonatkozó országos megfigyelési aktát, inkább ez utóbbi kategóriába tartozik.

A bejelentést minden különösebb nyilvánosság nélkül tették meg, szinte úgy, mintha egy ajtót halkan becsuktak volna abban a reményben, hogy a figyelem majd másfelé fordul. A hivatalos indoklás szerint a hivatal erőforrásait ezentúl az erőszakos szélsőségességre, a külföldi hírszerző műveletekre, a kibertámadásokra és a terrorizmusra kívánják összpontosítani. Ezek olyan területek, ahol a hivatal feladata megkérdőjelezhetetlen. Az az elképzelés viszont, hogy a Münchenben auditálásban részt vevő szcientológusok a német alkotmányos rend megdöntésére készülnének, már régen egy letűnt korszakhoz tartozik.

A megfigyelés gyökerei az 1990-es évekre nyúlnak vissza, amikor a német újraegyesítés felkavarta a politikai életet, és a közvélemény különösen fogékonnyá vált az új vallási mozgalmakkal kapcsolatos riasztó narratívákra. A Szcientológia kézenfekvő célponttá vált. Németországban különösen súlyos vádnak számított az az állítás, hogy a mozgalom alkotmányellenes célokat követ, hiszen ez a fogalom a nemzetbiztonsági jog egyik központi eleme. A vádakat alátámasztó bizonyítékok azonban soha nem kerültek elő. Ennek ellenére hosszú éveken át készültek jelentések, folytak jogi eljárások és működtek tovább a közigazgatási rutinok, még akkor is, amikor a kezdeti félelmek már régen elhalványultak. Több tartomány fokozatosan felhagyott ezzel a gyakorlattal. Baden-Württemberg volt az egyik utolsó, amely arra a következtetésre jutott, hogy a mozgalom nem jelent valós veszélyt. Korábban Alsó-Szászország és Észak-Rajna–Vesztfália is hasonló álláspontra jutott. Most pedig a szövetségi hivatal is ehhez az irányvonalhoz csatlakozott.

Ennek a megfigyelési politikának az érintettek életére nézve súlyos következményei voltak. Németországban ugyanis nem pusztán jelképes dolog, ha valakit a belbiztonsági szolgálat megfigyelési listájára felvesznek. Ez kihatással lehet a foglalkoztatásra, az állami megrendelésekre és az érintettek társadalmi megítélésére is. Egyes szcientológusok teljes foglalkozási területekről szorultak ki. A bíróságoknak ismételten állást kellett foglalniuk ezekben az ügyekben, és döntéseik következetesek voltak. A német Alaptörvény 4. cikke biztosítja a vallás- és világnézeti szabadságot, és ez a védelem a szcientológusokat is megilleti. A bírák újra és újra emlékeztették a hatóságokat arra, hogy a jogkorlátozásokhoz megalapozott bizonyítékokra van szükség. Évtizedeken át tartó megfigyelés után azonban ilyen bizonyíték továbbra sem állt rendelkezésre. A bíróságok ezt egyre egyértelműbben fogalmazták meg, a megfigyelési apparátus mégis úgy működött tovább, mintha a következő jelentés végre döntő bizonyítékot szolgáltathatna.

A szövetségi döntés ugyanakkor nem jelenti azt, hogy minden megfigyelés megszűnt volna. Sajtóértesülések szerint Hamburgban a helyi Verfassungsschutz (Hamburg tartomány alkotmányvédelmi hivatala) továbbra is megfigyelés alatt tartja a mozgalmat. Ez nem egyedülálló eset.

A vitát a nemzetközi reakciók is jelentősen alakították. A Szcientológia saját kommunikációjában rendszeresen hivatkozott ezekre, és bár ezek a közlemények természetesen a szervezet nézőpontját tükrözik, az alapul szolgáló tények a történelmi dokumentumok részét képezik. Az évek során számos intézmény fogalmazott meg ezzel kapcsolatban aggályokat. Az Essexi Egyetem Emberi Jogi Központja már 1997-ben arról írt, hogy Németországban a kisebbségi vallásokkal – különösen a Szcientológiával – szemben a diszkrimináció légköre alakult ki. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma bírálta azokat a gyakorlatokat, amelyek vallási meggyőződésük miatt zárták ki az embereket a közéletből vagy bizonyos szakmákból. Az EBESZ-ben is felmerültek kifogások azokkal a nyilatkozatokkal kapcsolatban, amelyekben az állásra vagy közbeszerzésekre pályázóknak el kellett határolódniuk a Szcientológiától. 2019-ben az ENSZ különleges jelentéstevői arra figyelmeztettek, hogy ezek a nyilatkozatok valójában arra kényszerítik az embereket, hogy megtagadják kapcsolatukat a mozgalommal, ha támogatásokhoz vagy szerződésekhez szeretnének jutni.

A német bíróságok szintén meghatározó szerepet játszottak. Berlinben egy bíróság megtiltotta a fedett ügynökök alkalmazását, miután az évekig tartó megfigyelés sem szolgáltatott megfelelő indokot ilyen módszerek alkalmazására. Bajorországban pedig egy másik bíróság megsemmisítette az úgynevezett „szektaszűrő” alkalmazását. Ez a gyakorlat arra kötelezte a helyi lakosokat, hogy nyilatkozzanak arról: nem szcientológusok, és nem hisznek L. Ron Hubbard tanításaiban, ha bizonyos szolgáltatásokat vagy támogatásokat kívántak igénybe venni. Az ügy egy elektromos kerékpár vásárlásához nyújtott támogatás kapcsán indult, ami jól mutatta, milyen mélyen beépült a kizárás logikája a közigazgatási gyakorlatba.

Ezek az esetek egységes mintázatot rajzolnak ki. Azt mutatják, hogy a nemzetközi szervezetek aggályai dokumentált tényeken alapultak. Szcientológusok veszítettek el munkalehetőségeket, vállalkozások szenvedtek hátrányt, családok szembesültek megbélyegzéssel, gyermekeiket pedig ellenséges légkör fogadta. A megfigyelés nem tárt fel valódi fenyegetést. Ehelyett hozzájárult egy olyan környezet kialakulásához, amelyben hétköznapi hívőket pusztán vallási hovatartozásuk miatt potenciális veszélyforrásként kezeltek.

Ebben az összefüggésben kell értelmezni a szövetségi hivatal döntését is. A kérdés már nem csupán az, hogy a megfigyelésnek minden helyi szinten is véget kell-e vetni, hanem az is, hogy hogyan maradhatott fenn ilyen hosszú ideig, miközben a bizonyítékok hiánya már tartósan és egyértelműen megállapítható volt.

Az országos program lezárása természetesen nem törli el a múltat. Ugyanakkor lehetőséget teremt arra, hogy kiegyensúlyozottabb párbeszéd alakuljon ki a vallási sokszínűségről egy demokratikus társadalomban. Az új vallási mozgalmak kutatói régóta hangsúlyozzák, hogy a biztonságpolitikának igazolható kockázatokra kell épülnie, nem pedig örökölt félelmekre. A szövetségi döntés ebbe az irányba mozdítja el Németországot. A helyi ellenállás – például Hamburgban – ugyanakkor arra utal, hogy ez a folyamat fokozatos lesz. Az a politika, amely közel harminc éven át meghatározta a közvélemény gondolkodását, most fordulóponthoz érkezett, és ennek következményei a következő években is érezhetők lesznek.

Szerző: Massimo Introvigne