Mi történik valójában, amikor egy gyerek megkapja az ADHD diagnózisát? Mit jelent ez a címke? Mi állhat a figyelmetlenség, a nyugtalanság vagy a tanulási nehézségek hátterében – és milyen lehetőségeink vannak arra, hogy valóban segítsünk?

Többek között ezeket a kérdéseket járta körül az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány „Hiperaktivitás, figyelemzavar: pszichiátriai betegségek-e valójában?” című rendezvénye, amelyet 2026. október 7-én Budapesten, a Szcientológia Egyház dísztermében rendeztek meg, a mentális egészség világnapjához kapcsolódva. A szervezet a tavalyi, nagy érdeklődést kiváltó esemény után idén ismét hozzáértő előadókkal járta körül a hiperaktivitás és a figyelemzavar kérdését.

„Nem tud figyelni.” „Állandóan mocorog.” „Képtelen végigülni egy órát.” „Nem lehet vele tanulni.”

Egyre több szülő találkozik hasonló visszajelzésekkel, és ezek nyomán sok esetben előbb-utóbb az ADHD lehetősége is felmerül.
De vajon a diagnózissal választ kapunk arra is, miért viselkedik úgy a gyermek, ahogy?

A probléma létezik. A kérdés az, hogy mi áll mögötte.

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány figyelme már a kilencvenes évek második felében a gyermekkori pszichiátriai kezelések felé fordult. Egyre több szülő kereste meg őket azzal, hogy gyermekét viselkedési vagy tanulási problémák miatt pszichiáterhez küldték, ahol gyógyszeres kezelést javasoltak, a család azonban bizonytalan volt abban, milyen hatásokkal és mellékhatásokkal számolhat.

Az utánajárásból végül tájékoztató kiadvány született, amely iránt komoly érdeklődés mutatkozott. Azóta szülők, pedagógusok, családsegítők, gyermekjóléti szakemberek és orvosok számára is elérhetővé tették ezeket az információkat, a témáról pedig több száz televíziós és rádióinterjúban beszéltek.

Miközben azonban az ADHD egyre inkább bekerült a köztudatba, bizonyos kérdések továbbra is ritkábban kerülnek szóba.

Dobos János, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány elnöke azt járta körül, hogyan vált az ADHD széles körben ismert pszichiátriai diagnózissá, és milyen kérdéseket vet fel a megállapítása.

Egy dolgot már az elején fontosnak tartott tisztázni: senki nem vitatja, hogy léteznek figyelmi, tanulási és viselkedési problémákkal küzdő gyerekek. A valódi kérdés szerinte az, hogy mi áll ezeknek a problémáknak a hátterében, és mit lehet tenni velük.

Betegség vagy rendellenesség?

A második előadó, Dr. Lenkei György humán orvos, háziorvos szakorvos, valamint táplálkozástudománnyal és vitaminfejlesztéssel foglalkozó szakember előadásában azt vizsgálta, mit tudunk ténylegesen mérni és bizonyítani az ADHD esetében, és mi az, ami ma is feltételezésen alapul. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az ADHD diagnózisának felállításához nincs olyan laborvizsgálat vagy műszeres mérés, amely önmagában kimutatná az állapotot; a diagnózis a megfigyelt viselkedés és a tünetek értékelésén alapul.

Különösen érdekes példaként emelte ki a diagnosztikai kritériumokban újra és újra visszatérő „gyakran” szót: a gyermek gyakran nem figyel, gyakran elterelődik a figyelme, gyakran nehezen marad egy helyben. Ez pedig felvet egy fontos kérdést: hol húzódik a határ egy eleven, szétszórt vagy éppen nehéz időszakon átmenő gyermek viselkedése és egy diagnosztizálható rendellenesség között?

A gyógyszeres kezeléseknél arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyermek tüneteinek kategorizálása és a kiváltó ok megtalálása nem ugyanaz.

A figyelmetlenség, a nyugtalanság vagy a koncentrációs nehézség mögött egészen különböző okok állhatnak. A rendezvény során szóba kerültek testi problémák, például pajzsmirigy- vagy anyagcserezavarok, a tartós stressz, az alvás, az életmód, a családi és iskolai környezet, a túlzott képernyőhasználat, valamint olyan tanulási nehézségek is, amelyek első pillantásra könnyen figyelemzavarnak tűnhetnek.

Mi van, ha nem az a probléma, aminek elsőre látszik?

A harmadik előadó Telekesi Edit, az Alkalmazott Oktatástan képzési vezetője volt, aki több mint két évtizede dolgozik az oktatás területén, és mára kifejezetten olvasási és tanulási problémákra specializálódott. Pedagógusokat és korrepetitorokat képez, emellett súlyos olvasási nehézséggel küzdő gyermekek fejlesztésével is foglalkozik.

Elmondása szerint munkája során újra és újra találkozik olyan gyerekekkel, akikről azt mondják: nem tudnak figyelni, nem akarnak tanulni, folyton elkalandoznak. Amikor azonban elkezdenek velük dolgozni, sokszor egészen más probléma rajzolódik ki:

A gyermek nem érti azt, amit olvas.

Lehet, hogy technikailag végigolvassa a szöveget, de egy ismeretlen vagy félreértett szónál elveszíti a fonalat. Elkalandozik, mocorogni kezd, mással foglalkozik – kívülről pedig mindez könnyen figyelemzavarnak tűnhet.

Egy gyermek, aki hosszú időn keresztül azt tapasztalja, hogy „neki nem megy”, könnyen elhiszi magáról, hogy buta vagy képtelen tanulni. Amikor viszont megtapasztalja, hogy igenis képes megérteni és elsajátítani valamit, elkezd visszaépülni az önbizalma is.

A rendezvény végén a kérdezz-felelek részben többen is megosztották személyes történetüket: saját gyerekkori tapasztalatokat, szülőként megélt bizonytalanságokat, nehézségeket, félelmeket és olyan helyzeteket, amelyekben hosszú időn át keresték a választ arra, mi történik valójában.

Ezekből a történetekből talán még erősebben kirajzolódott, hogy az ADHD kérdése nem pusztán diagnózisokról, tünetlistákról vagy kezelési módszerekről szól. Hanem valódi emberekről, családokról és gyerekekről, akiknek az életére hosszú távon hatással lehet, milyen magyarázatot kapnak arra, amit átélnek.

Az előadások talán legfontosabb üzenete ezért nem egy kész válasz volt, hanem maga a nyitottság: hogy érdemes tovább kérdezni, több szempontból megvizsgálni a problémát, és nem megelégedni az első magyarázattal.

Mert a címke önmagában még nem mond el mindent. A valódi segítség ott kezdődik, amikor az embert próbáljuk megérteni mögötte.